Nagymama kamrája
Gyermekkorom egyik legkedveltebb helye volt a nagymama kamrája. Sejtelmes félhomály, télen-nyáron kellemesen hűvös, illatorgiás hely volt.
A polcokon katonás rendben sorakoztak a befőttek, lekvárok, savanyúságok. Az alsó polcon szakajtóban, konyharuhával lefedve pihent a liszt (ennek átszitálására jogot kapni annyit jelentett, hogy már nagylánynak tartanak). Alatta kosarakban krumpli, hagyma, tojás, alma. A hideg kövön szinte mindig akadt 1-2 csupor aludttej.
Tiltott hely volt ez nekünk. Ha beszöktünk, mindig valami csintalanságot találtunk ki. Egyszer vajaskenyeret borítottunk a cukorra - mennyei csemege volt az! - máskor, ha éppen megáhítottunk egy befőttet (karácsonyig soha nem volt szabad felbontani "csak úgy"), gombostűvel kiszúrtuk az üveget fedő hólyagpapírt. Rendszerető nagymamám heti vizslatásai során mindig észrevette, ha egy befőtt, egy lekvár "megindult", és azonnal feltálalta nekünk, unokáknak a csemegét, kárba ne menjen! Ha rajtakapott (és rendszerint rajtakapott) bennünket a mesterkedésen, szigorúan korholt.
Nem úgy, ha betegek voltunk (gyerekkoromban imádtam betegnek lenni!). Akkor a kamra minden rejtett kincse előkerült, csak gyógyuljunk mihamarabb.
Sok éhes szájat tartott el ez a kamra, akkor még nem is fogtuk fel, micsoda bűvészmutatványok árán. Nagyanyám nagyon ügyes, rendszerető, takarékos asszony volt, egyszerű alapanyagokból is csoda-költeményeket volt képes varázsolni.